365 nap. Ennyi bőven elég ahhoz, hogy az egész életed a feje tetejére álljon, minden megváltozzon, minden a helyére kerüljön. Nekem az élet már kétszer bizonyította, hogy egyetlen röpke év alatt az egész életem meg tud változni. Egyszer akkor, amikor megismertem Tomót és egy év leforgása alatt a felesége lettem és bébimaki is elkezdett úszkálni a pocakomban, másodszor pedig, amikor anya lettem.

Barcelona a számomra szerelem volt első látásra. Amolyan romantikus tinifilmes szerelem. Egyszerűen rögtön elkapott a város hangulata, a hömpölygő, boldog embertömeg, az igazán különleges épületek és az egész várost belengő fesztelen szabadság. 

A hír engem a zuhanyzóból kilépve ért, úgyhogy miután letettem a telefont egy szál törölközőben bolyongtam a lakásban céltalanul, mert teljesen kizökkentett a valóságból és súlytalanul lebegtem egy végtelenül boldog világban.

Nem. Sosem gondoltam volna, hogy nem én leszek az, aki bedobja itthon a bébiprojekt témát. És láss csodát, nem én voltam. 

Sokszor érzem úgy, hogy az egyetem rengeteg dologra nem tanít meg. Az öt (hat-hét..) éves képzés ellenére az első munkahelyen ugyanolyan elveszettek és bizonytalanok vagyunk, mint az egyetem legelső évének legelső napjaiban. A sok megtanított - jobb esetben meg is tanult - dolog egyszerűen nem elegendő, a munkába állás egy rögös és hosszú tanulási folyamat kezdete.

Most, hogy végre a héten megszületett az első poszt tőlem, százezer gondolat kezdett kavarogni a fejemben arról, hogy miket szeretnék legközelebb leírni… Csak úgy cikáztak az ötletek: ezt is le kell írnom, és húú azt az élményt is.. na meg azt amikor terhes voltam, meg amikor szültem, aztán amikor kibújt Beni első foga.. vagy amikor először repülőn ült, vagy amikor először végig üvöltötte az éjszakát… Nem beszélve arról a sokkoló élményről, amikor szülés után először megláttam magam itthon a tükörben.

Mindig is tudtam, hogy egyszer apa leszek. Illetve nagyon reméltem, hogy minden adott lesz hozzá. Hely, idő, a Nő, elhatározás, megfelelő egészségi állapot és esély.

Mikor Bogi először említette a blog ötletét, nagyon megörültem. Nem csak azért, mert sok-sok fantáziát látok a témában, hanem azért is, mert óriási lehetőséget nyújt valami új - valami nagyon jó elindításához. Így nem is volt kérdés hogy belevágunk.
De máshogy. Mindannyian. Együtt.

Elkezdődött.. A heteken át tartó tervezgetés, készülődés, elbizonytalanodás, majd újult erővel nekiveselkedés után végre elindult valami. Valami, amiben az összes szeretetünk, kreativitásunk, szépérzékünk, jókedvünk és energiánk benne van. Valami, amiben meg tudjuk mutatni, hogy egy igazán erős, szétrobbanthatatlan egységet alkotunk, de ez az egység mégis mennyi különböző komponensből áll. Valami, ami Rumli és Beni után az újabb szerelemgyerekünk. Valami, ami tényleg minden kötöttségtől és megfelelési- vagy teljesítménykényszertől mentes. Valami, amit nem csinálni „kell”, hanem amit csinálni öröm. És ez a valami nem más, mint az Én jobban, a mi kis családi blogunk.