Mindig is tudtam, hogy egyszer apa leszek. Illetve nagyon reméltem, hogy minden adott lesz hozzá. Hely, idő, a Nő, elhatározás, megfelelő egészségi állapot és esély.

De, hogy ez olyan gyorsan és váratlanul fog berobogni az életembe, mint egy japán Shinkansen vonat, azt álmomban nem gondoltam volna. Pláne mindezt tervezetten... Ha valaki a két évvel fiatalabb énemnek azt mondja, hogy mire betöltöm a 30-at lesz egy trónörökösöm, azt javasoltam volna neki, hogy menjen el Stand-uposnak, mert igen jó a humora. 28 évesen épp azon voltam, hogy külföldön egy teljesen új életet kezdjek, új karrierrel. Ehhez a tervemhez saját szemszögömből nézve minden nagyon jól alakult.

Egyik nap azzal keltem hangulatos budapesti albérletemben, hogy fel kell mondanom. Életemnek ez a fejezete itt ér véget. Pontosabban itt kell, hogy véget érjen. Rendszeres volt, hogy az általános délután 5-6 óra helyett este 9-10 óra magasságában értem haza annak ellenére, hogy az iroda kb. 30 percre volt az albérletemtől. Éreztem, hogy az a bizonyos pohár betelt és a vizet már csak a felületi feszültség tartja vissza. Mielőtt úgy jártam volna, mint Michael Douglas az Összeomlás c. filmben, a fegyver webshopok helyett inkább a lehetőségeket nézegettem. Kell egy munka, amit szeretek/szeretnék, és nem érdekelne a munkaidő. Megkockáztatom a fizetési igényem sem lett volna magas. A megoldás ott hevert a szobám sarkában, lévén, hogy a síléceimet nem voltam hajlandó soha a nyirkos garázsban tartani. Imádok síelni, ha választanom kellett volna a nők és a síelés között vagy-vagy alapon, nagy dilemmát okozott volna. Szóval úgy éreztem megtaláltam a tökéletes megoldást, síoktató leszek. Igen ám, de hol?! Sajna őseink annyira elfáradtak a nagy Honfoglalásban, hogy pont egy medencében kellett államot alapítaniuk (lehet, ezért vagyunk jók a vízi sportokban és jellemzően jelentéktelenek a téliekben - kivételt képez természetesen Miklós Edit és Gyarmati Panka-, amik magas hegyeket követelnének a gyakorláshoz), pedig mi lett volna az a plusz néhány száz kilométer a megtett több ezerhez képest azért, hogy a szomszédos Ausztria hegyeit élvezzük. Oké, szóval síoktató leszek a sógoroknál, amivel csak annyi bökkenő van, hogy nincs képesítésem és a nyelvet sem beszélem. Utoljára hetedikes koromban, bruttó 13 évesen tanulgattam pár hónapon át németül. De a nyelvi hiányosságom sem tántorított el. Miután megfogalmazódott bennem a fenti gondolat, másnap felmondtam a munkahelyemen, felmondtam az albérletem, felmondtam az akkori barátnőmnél, és jelentkeztem egy ausztriai síakadémiára. Innen már egymást követték az események kiköltöztem a célországba, meglett a papírom róla, hogy tudok síelni, kicsit felturbóztam a németem és munkába is álltam Tirolban. Annyira jól ment, hogy 3 állásom is volt: síoktatóként, a kölcsönzőbe is beállítottak és még nyakamba vettem egy esti sílécszervizelést is. Heti 7 napot dolgoztam, szinte minden este 7 körül értem haza és IMÁDTAM! Nekem ez volt a nagybetűs álommeló. Fizettek azért, amiért eddig én fizettem.

Gyerek és családalapítás, nem hogy tervben nem volt egyelőre, de tudatosan próbáltam minden ilyen folyamatot lassítani és hátráltatni. A külföldi szívtipró karrierem elindult. Egy dolgot nem kalkuláltam bele, a sorsszerűséget. Eddig is hittem benne, hogy sok dolog történik az életünkben mindennemű logikát mellőzve, de okkal, és most újabb bizonyosságot kaptam. Ha nem hozom meg ezt a radikális döntést és forgatom fel az életem, nagy valószínűséggel nem hoz össze a sors Bogival. Vagy legalábbis nem így és nem most. El kellett költöznöm egy másik országba, hogy mi találkozzunk, és „hazahozzon”, pedig mint utóbb kiderült egy pár sarokra laktunk egymástól. Megismerkedésünk után pedig olyan sebességgel lettünk házasok és alapítottunk családot, hogy ha nem húzom be a nyakam, a menetszél levitte volna a fejem.

A síszezon végén még Ausztriában maradtam másfél hónapon át, de Bogi annyira hiányzott, olyan sokszor kívántam, hogy bárcsak ott lenne velem, hogy eldöntöttem hazaköltözöm hozzá.

Márpedig ha valaki olyan érzelmeket váltott ki belőlem, aminek következtében hátrahagytam az álomállást és az akkori áloméletem, nem kérdéses: ő a Nagy Ő! Abban a pillanatban, ahogy realizálódott bennem, hogy megtaláltam azt, akivel le akarom élni az életem, és a lánykérés-akció is kezdetét vette, az is egyértelművé vált, hogy részemről indulhat a gyerekprojekt. Nem akartam egy további napot sem elpazarolni. Mindezt úgy, hogy akkor mindössze 7 hónapja alkottunk egy párt, és hozzávetőlegesen 2 hónapja éltünk együtt Bogival, mert addig én Ausztriában éltem, ő pedig itt Magyarországon. Nemcsak saját elhatározásom volt váratlan és meglepő, de az is, hogy Bogi erre egyből igent mondott. Mondanom sem kell, ez egy csöppet sem lassított a kapcsolatunk tempóján, elvágtuk a sárga drótot, és a bababomba ketyegni kezdett…