Amikor Bogi megállt az osztrák szállásom előtt és megpillantottam 5 év után, már egyből éreztem, hogy elvesztem. Ott állt előttem az, aki minden olyan tulajdonságot birtokolt, amitől nő egy nő!

 Formás alak, dögös, de ugyanakkor diszkrét illat, visszafogott smink és haj, stílusos, de egyúttal laza ruhák (az extrabrutáldurvánszexi fehérnemű szettekről csak picivel később szereztem tudomást), határozott kiállás, kecses mozdulatok. A külső nem minden, gondolhatná mindenki és jogosan! A személyiségét már előtte megismertem, mikor több hónapon át hosszan beszélgettünk online. Azt hiszem abba szerettem bele. Már akkor hangot adtam kósza érzelmeimnek baráti körben, mikor még csak terv szintjén volt találkozásunk ténye.

Annyira meg voltam illetődve, hogy septiben le is itattam magunkat, hogy oldjam a bennem lévő feszültséget. Kapcsolatunk első közös másnap reggelre igen másnaposra sikerült, de ilyen boldogan még soha nem fájt a fejem. Még sejtelmem nem volt arról hová fog kifutni ez a dolog, így, hogy ő Magyarországon él és dolgozik, én pedig Ausztriában teszem ugyanezt, de azt már akkor tudtam, hogy ez így nem lesz jó. Nem is lett. A síszezon után még pár hónapot kint töltöttem Ausztriában, de nem volt az igazi. Minden egyes külön töltött nappal csak jobban gyötört a tény, hogy hiába alkotunk egy párt, ő itt én meg ott. Ez a távkapcsolat adta helyzet a szabadság és a kötöttég fura ambivalens kettősét eredményezte. Egyszerre volt bizonytalan és biztos is. Döntöttem, hazaköltöztem! (Eddig úgy néz ki) életem legjobb döntése volt.

Eleinte szinte alig voltunk otthon, utazgattunk, sétálgattunk, találkoztunk ismerősökkel, barátokkal, rokonokkal, egymást követték a kerti partyk, nagykanállal ettük, amit az élet elénk tett. Pezsegtünk heti 7 napot, tele voltunk tervekkel, ötletekkel, energiával és tettvággyal. Ki merem jelenteni, hogy tökéletesen passzoltunk egymáshoz. Nem csoda hát, hogy rövidtávon ért meg bennem a gondolat, hogy kössük össze életünket papíron is, és csináljunk családot. Láttam benne azt, hogy nem csak társ, hanem anya szerepben is kiváló lesz. Sőt, utólag azt mondom, anyaként teljesedett ki igazán a nőiessége.

Mielőtt kiderült volna, hogy anya lesz, egy-egy vizsga vagy bármi nemű számonkérés előtt, csak a tanulás létezett számára. Ha lazább időszak volt az életében természetesen bulizott, utazgatott, shoppingolt, csajoskodott, de ha valamit meg kellett tanulni, akkor az meg volt tanulva. Már-már görcsösen maximalista volt. Megvolt az ütemterv, ami szerint haladni kellett, és az bizony szentebb volt, mint a Biblia. Nagyon szeretem benne, hogy nem halogat semmit. Velem ellentétben. Nekem sokszor valaminek a határideje nem azt jelzi, hogy addig kell valamit megcsinálni, hanem akkorra. Tegyük fel, ha valamire 7 napunk van, hogy elvégezzük, Bogi az elsőn abszolválja, én kb. a6-on (vagy a 7-en). Ez annyiban módosult Beni érkezével, hogy az ütemterv már nem szent és sérthetetlen. Amikor megtudta, hogy Minimaki gyakorlatilag már a fedélzeten van, a tanulás már nem volt mindenek felett álló. Már meg-megszakította az anyaságról szóló „tananyagokkal”, babaholmik nézegetésével és a neten elérhető anyukás fórumok böngészésével. Az anyaság ténye felülírta benne az addig futó programot és a fontossági sorrendje seperc alatt megváltozott. No, nem annyira, hogy ne csont nélkül hozza mind a 3 szakvizsgáját, de már nem görcsölt rá annyira, hogy mi lesz, ha nem sikerül. Semmi! Akkor is anya lesz, ami számára sokkal fontosabb volt már.

Nyilván sok mindent átrendez a baba egy párkapcsolatban (főleg az erőviszonyokat, Beni és Bogi osztoznak a dobogó legfelső fokán és még Rumli is megelőz), korlátokat emel bizonyos dolgokban és kompromisszumokat követel. Ezentúl nincs többé olyan hogy én. Van ő, van ők, és van mi, de az énközpontú döntések a háttérbe szorulnak. Apaként és férjként úgy gondolom, hogy ez így van rendjén. Bármit csinálok, - legyen bármilyen jelentéktelen - minden tettem és döntésem hatással lesz az ő életükre is már.

Ez még véletlenül sem azt jelenti, hogy kevésbé szeretném Bogit, sőt! Azáltal, hogy konstans helyt áll anyaként, feleségként, (plusz házvezetőnőként, szakácsként) ugyanakkor nem szűnik meg nőnek lenni, minden nap ámulatba ejt. Nagyra értékelem, hogy van igénye a mozgásra, és arra, hogy testét és lelkét is karban tartja, ugyanakkor úgy teszi mindezt, hogy nem megy az anyai szerepének rovására. Nem nagyon láttam őt napközben leülni TV-zni vagy semmit tenni. Energiáit maximálisan a családjára fordítja, és ha elmegy edzeni, futni, jógázni, vagy elmegy találkozni valakivel akkor is úgy teszi mindezt, hogy mellette nem érezzük, azt, hogy bármiben is hiányt szenvednénk.

Mielőtt belevágtunk volna a családalapításba is ő volt a mindenem. Nem tudtam elképzelni, hogy ne vele éljem le az életem, nem hittem volna, hogy lehet ez még ennél is komolyabb. Aztán a házasság megkötésével valami mégis megváltozott. Ez már nem olyan, hogy minden szép és jó, mindenki lila- és rózsaszín ködben úszik, és ha elmúlik, akkor majd elkezdünk veszekedni és ha nem jön össze mégsem, akkor elválnak útjaink és viszlát ennyi volt. Innentől kezdve már nem olyan könnyű egymásnak búcsút inteni (nem mintha szeretnék). Nem mondom, hogy lehetetlen, de nem elég kitörölni a telefonból egy telefonszámot, és átírni a Facebook státuszt. Itt már rá kell jönni, hogy tenni kell azért, hogy a kapcsolat működjön. Nem akkora móka ügyvédeken keresztül kiabálni az exszel azért, hogy a házassági dokumentumokat semmissé tegyétek. A gyerek meg aztán a kapcsolat csúcsa. Ezt már nem lehet megmásítani. Tetszik vagy sem, Bogival örökre összefonódott az életünk. A jövőben bármi történhet, Beni mindig a fiunk marad és ez összeköt minket. Nyilván nem emiatt nem szeretnék elválni, csak gondoltam nyomatékosítom, hogy ez már nem egy játszótéri szerelem, aminek előre meg vannak számlálva a napjai. Én egyelőre, olyan 50 évre tervezek ezzel a nővel, akivel a nászágyon osztozom, utána max majd újra tárgyaljuk.

 Lehet, hogy vannak vitáink, lehet, hogy kapásból tudnánk sorolni 10 olyan dolgot, amit megváltoztatnánk a másikban, de tudom azt, hogy szeret és ő is tudja, hogy ez kölcsönös. Úgysem lennék képes rá sokáig mérges lenni, hogy is tudnék mikor a világ legcsodálatosabb ajándékát adta nekem. Ezt a kis morgó, nyafogó, mindent megevő, akaratos, nyolcfogú, jövő-menő, nevető, örökmozgót, aki e cikk írásakor még a másik szobában szundít édesdeden és készül arra, hogy holnap reggeltől (remélem, hogy ma már nem) ismét elkezdje leszívni minden energiánkat.

Photo credit: Noémi Jánossy Photography