Amennyire későn derült ki, hogy anyai örömök elé nézek, olyannyira korán tudtuk meg a születendő bébimaki nemét. Annak, hogy ilyen korán kaptuk a hírt, Beni apukája óriási jelentőséget tulajdonított, mert meggyőződése volt, hogy erről nem a szuper orvos vagy a szuper ultrahang tehet, hanem egyértelműen annak köszönhető, hogy Beni már magzatként büszke lehet az óriási micsodájára.

Az ezt követő névválasztó harcról Tomó már írt, mondjuk azt kifelejtette, hogy azért nem jutottunk közös nevezőre, mert sikerült kiválasztania a legmagyartalanabb, legritkább és legfurcsábban hangzó neveket az utónévkönyvből. Nyilván megértem a különleges név utáni vágyát, mert Kiss Tamásként párszor belefuthatott élete során az ugyanilyen nevű emberekbe, de egyrészt nem hagytam, hogy hülyét csináljunk a gyerekből és legyen Kiss Kelvin (merthogy mennyire jól hangzik, hogy ő Calvin Klein), másrészt a Kiss vezetéknév mellé nem passzol véleményem szerint egyik néhai görög uralkodó keresztneve sem. Végül – miután Tomónak felajánlottam, hogy vegye fel inkább ő a Kelvin nevet, ha ennyire szeretne a családban egy Calvin Kleint – abban megegyeztünk, hogy mind a kettőnk nyugodtan hajtja álomra a fejét, ha a kismakit Beninek lehet becézni. Így már csak azokra a nevekre fókuszáltunk, aminél nem volt teljesen idegen a Beni becenév (itt végre kiesett a pakliból Tomó újabb agyament listája). Az utolsó két név között a listámon a Benedek és a Bendegúz szerepelt, de Tomó itt egyértelműen eldöntötte a kérdést, és az utóbbit választotta.

Nem ez volt az első, sem az utolsó harcunk a várandóságom alatt. Írtam egy listát, hogy mik azok a tárgyak, amiket mindenképp be kell szereznünk Beni születése előtt, amiből a pelenkán kívül kb. mindent kihúzott Tomó, mert véleménye szerint a többi mind felesleges. Nem értette, hogy egy babának miért kell babafésű vagy babaolló, hiszen majd használja a mi cuccainkat… A cumisüvegszárító állvány hallatán meg aztán végképp kifutott a világból. A babakocsik ára sem nyerte el a tetszését, volt egy olyan terve is, hogy ne vegyünk babakocsit, mert annak az árából már simán kapunk egy használt autót és akkor tudjuk mindenhova kocsival szállítani a trónörököst, mennyire menő már amúgy is, hogy a gyerek egynaposan kap egy kocsit, baba előtag nélkül. (Köszi apu, hogy végül kaptunk tőletek egy babakocsit, mert Tomón keresztülvinnem nehéz lett volna.)  Végül aztán a segítségemre sietett anyukám is és azzal a felkiáltással, hogy „pasikkal nem lehet babadolgokat vásárolni” lezárta a vitát és innentől vele intéztem a beszerzőkörutakat. Egyszer mondjuk Tomót is megpróbáltam bevonni, de ahogy beértünk az áruházba csörgött a telefonja, felvette, beült az egyik kiállított szoptatós székbe és míg én válogattam, ő egy órán keresztül kedélyes, baráti beszélgetést folytatott, s miután – szúró pillantásom hatására – lerakta a telefont közölte, hogy amiket a kosárba raktam eddig, na azok nem kellenek nekünk. Ekkor úgy éreztem, hogy tényleg be kell fejezni vele a „közös” vásárlást, elég, ha legközelebb ő csak a bankkártyája formájában van velem. Mivel pedig valamilyen oknál fogva ő nem igényelt sms üzenetet a banktól, ha egy adott boltban lehúzásra kerül a kártyája, ezért mindig leizzadva várta, hogy a kezébe nyomjam hazaérve a blokkot. Így, azokat a cuccokat, amik tényleg elengedhetetlenek a babázáshoz megvettem a kártyájával, a maradék (szerintem szükséges, szerinte nemvagyoknormális) cuccra pedig ott volt az én kártyám, illetve a legszuperebb anyuka az enyém, így ő is bevásárolt a kisunokájának ezt-azt (értsd ezalatt a fél bababoltot). Ezenkívül akkora mázlista vagyok, mert Kata barátnőm majdnem napra pontosan (6 nap eltéréssel) egy évvel előttem adott életet Zolkó kisfiának, így annyi, de annyi hasznos és pasis cuccot szállított le nekünk, hogy Tomónak tuti megspórolt egy szívinfarktust, ami akkor érte volna utol, ha még a kölcsönkapott tárgyakat is meg kellett volna vásárolnia. Szóval nem bírok elég hálás lenni Neked Kata! Plusz Neked is köszi Éva, nélküled az életben nem lett volna kakispelus-szagfelfogó szemetesládám sem. (Ami valljuk be tényleg hasznos egy találmány, főleg olyan helyeken, ahol van kutya és ő erőteljesen vonzódik az ilyen szagokat kibocsátó „finom falatok” után. A szemetesnek hála eddig még megúsztuk, hogy Rumli bármi ilyet fogyasszon.. Sajnos be kell érnie az utcai macskakival.)

Szóval nagyjából megvoltak a babacuccok, kész volt a babaszoba, túléltem az utolsó szakvizsgát is – bár a vizsga előtti éjjel fohászkodtam, hogy folyjon el a magzatvizem és ne kelljen levizsgáznom -, úgyhogy már tényleg csak azt kellett megvárni, hogy a mi drága Benink is ki akarjon jönni. Beni pedig már nem sokat tétovázott, pedig miután sikerült az utolsó szakvizsgám már nem is volt annyira sürgető számomra az érkezése, álmaimban elterveztem, hogy még 2 hétig bent marad, én pedig kipihenem magam.

De nem így lett, a vizsga utáni héten egyik éjjel – pont ébren voltam – olyan hangot hallottam, mint amikor Szilveszter éjjel a felrázott pezsgőből kirepül a dugó vagyis egy óriási pukkanást és ezután elfolyt, aminek el kellett folynia. (Vagyis azért hozzátartozik a történethez, hogy ez nem elfolyik és ennyi, hanem onnantól kezdve folyamatosan szivárog, úgyhogy elég nevetségesen néztünk ki, ahogy próbáltuk az éjszaka közepén takarítani a lakást, mielőtt Rumli kezdi takarítani helyettünk.) Én még természetesen gyorsan elmentem fürdeni, hajat mosni és sminkelni, hogy normális kinézettel érkezzek a kórházba (azt hittem szebben könnyebb szülni, de tévedtem). Tomó egész úton nem szólt hozzám, szerintem sokkos állapotban volt.

Akinek a szülés szakrális élmény, hát, azokat nem értem. Tényleg jó érzés szülniük vagy csak utólag szépül meg a dolog?! Mert én egyetlen percét sem élveztem. Pedig a rendelkezésemre állt minden, ami kell, jó orvos, szép szülőszoba, kedves szülésznő és persze Tomó. (Bár az, hogy ott legyen egy hosszabb vita és küzdelem eredménye volt, de aztán beadtam a derekam és megengedtem, hogy bejöjjön. Mondjuk előtte bevetette az érzelmi zsarolást, hogy nem foszthatom meg ettől az élménytől és nyert, ott volt.) Nekem 6 órányi vajúdás után végül császármetszésem volt, mert Benike szíve nem bírta a strapát és elkezdett rakoncátlankodni, kockáztatni ilyenkor pedig nem szabad, úgyhogy betoltak a műtőbe. Bevallom én ekkor megnyugodtam, mert valahogy úgy képzeltem, hogy ez a műtét a könnyebb verzió, de utólag ebben egyáltalán nem vagyok biztos, sőt. Egyrészt fájdalmas maga a műtét is, másrészt a regenerálódás sokkal lassabb és rosszabb, mint egy természetes szülés után (nyilván erre az állításomra van ellenpélda is, én most csak a saját és kórházi szobatársaim tapasztalataiból építkezem). Amúgy hihetetlen az emberi test, az első 24 óra alatt azt hittem meghalok (vagyis inkább néha reménykedtem benne), aztán másnapra annyival jobban lettem, hogy ha nem saját bőrömön tapasztalom, akkor el sem hiszem, hogy ennyit lehet javulni 24 óra leforgása alatt. Szóval szerintem szülni borzalmas. Persze, mindenért kárpótol a kisbabád és az emlékek is tényleg megszépülnek, én is már két héttel a szülés után úgy gondoltam, hogy lesz kistesó (MAJD), de akkor és ott, amit átélsz kínszenvedés. Legalábbis nekem az volt, hangsúlyozva újra, hogy ez nem az orvoson, az asszisztencián vagy a körülményeken múlt. Persze Tomó szülés másnapján felhívott és fél órán keresztül ecsetelte, hogy ő mennyire rosszul van, a poklok poklát éli át és dolgozni sem tud bemenni, mert túl jól sikerült a tejfakasztó. Én mindeközben alig bírtam tartani a telefont, mert semmi erőm nem volt, az ágyból felülésre egy 10 perces mentális felkészülés után tudtam rávenni magam, a két lépésre lévő fürdőszobába kijutáshoz pedig akkora akarat kellett, mint lefutni a maratont, úgyhogy Tomó laza alkoholmérgezésből eredő rosszullétét valahogy nem tudtam átérezni. Mindeközben pedig ott szuszogott mellettem egy ferdeorrú és ferdelábú kismanó, akivel gőzöm nem volt, hogy mit kellene kezdenem. Szerencsére ezt ő észlelte és a kórházban töltött 3 nap alatt, hagyott regenerálódni, csak evett és aludt, egy hangját sem lehetett hallani. Már ekkor azt éreztem, hogy őt szeretem a világon a legjobban, de ez az érzés a mai napig minden nappal csak fokozódik. Mikor a gyerekorvos áldását adta, hogy hazajöjjünk teljesen más volt belépni a lakásunkba. És nem csak azért volt más, mert még alig bírtam járni, hanem azért is, mert vele teljes lett a Makicsalád.