Lifestyle

Family

Discover

Lifestyle

Contact

Contact

Apa szül


2017.feb.16.

4d85e2ab843af9a689d42bd51a63b302.jpg

2016.05.11. Tudtuk, hogy Beni már bármikor jelezheti, elég volt neki a bezártság és kitörve jelenlegi lakhelye fogságából világra jön. Csak mivel már egy hete minden nap farkast kiállt és plusz egy napokat ráhúz a kiírt dátumra, ezért már úgy feküdtünk le, mintha Bogi nem is lenne mindenórás. 

Pont ezért nem is voltam felkészülve teljesen arra, hogy hajnalban arra kelek, hogy most azonnal ébredjek, mert elfolyt a magzatvíz és márpedig ma tényleg szülni fogunk. Igen én is, mert nagy csörték után addig győzködtem Bogit, míg bele nem törődött, hogy ott akarok lenni, mikor első szülöttünk felsír. Szóval pont abban az alvási szakaszban lehettem, amikor a legmélyebb alfában, bétában vagy zsédában vagyok, mert a szemem ugyan kinyitottam, de nem tudtam, hogy hol, kivel, mi, mikor, miért és hogyan. Tisztában voltam vele, hogy most valami nagyon fontos dolog történik, de hogy mi és miért az csak nehezen esett le. Érzékeltem, hogy az ágy Bogira eső részén ott egy Balaton makett és, hogy próbálja felitatni, de nem állt össze a kép. Hosszú percek teltek el mire ténylegesen felébredtem és felfogtam a helyzet súlyát. Nem tudom, hogy az anyák erre 9 hónap alatt fel tudnak-e készülni, de az apák nem. Külső szemlélőként nyomon követik az eseményeket, néhol becsatlakoznak ilyen-olyan formában, de alapvetően a terhesség az anyák ráhangolódását teszi lehetővé, apa max próbálja elképzelni, de nem lehet. Legalábbis én így látom, mert a biztos felébredés érdekében megivott dupla eszpresszó után leginkább csak arra összpontosítottam, hogy ne essek szét és ne pánikoljak. Összeszedetten és felkészülten akartam érkezni a kórházba, holott lelkileg erre nemigen lehet. Azt többször elmondták, hogy ha elfolyik a magzatvíz, nem kell pánikszerűen rohanni a kórházba, normál körülmények között még jó pár óra van a szülésig. Könnyű azt mondani!

Nagyjából fél óra alatt állt össze a kéttagú család és lett kórház-kész. Útközben teljesen kikapcsoltam a beszédközpontomat és egyéb képességeim sem voltak aktívak, csak arra tudtam koncentrálni, hogy a lehető leggyorsabban és a legrövidebb úton a kórházba jussunk. Mivel hajnal volt, kihalt utcákkal, kb 15 perc volt eljutni Budapest másik felébe. Útközben még megpróbáltam kitalálni, hogy vajon mire nem gondoltunk és mit hagytunk otthon, de ez szélmalomharc volt, lévén, hogy zavarodottságomban arra sem tudtam volna válaszolni, hogy mit tettem be a kocsiba.

 

Megérkeztünk a kórházba, ahol ugye számtalanszor voltunk már előtte, de hajnali órákban még nem, szóval miután megtaláltuk az éjjeli ügyeleti kaput és az őrök hülye kérdésére, - miszerint mi járatban vagyunk - helyesen feleltünk végre bejutottunk a szülészetre. Bogi előre a lelkemre kötötte, hogy ne merészeljem simogatni vagy bíztatgatni, mert az neki nem segít. Magamban egyből mondtam, hogy akkor majd csapkodlak, és durva jelzőkkel illetlek, hátha attól könnyebben fog menni, de nyilván ezt nem gondoltam komolyan. Csak az járt a fejemben, hogy minden tőlem telhetőt megtegyek, hogy Boginak jó vagy jobb legyen. Ami tegyük hozzá meddő próbálkozás volt, mert 9 hónappal ezelőtt mindent megtettem, hogy neki most rossz legyen. Ha energiává lehetne konvertálni az „erről mind te tehetsz” mondatot, 10 évig nem lenne villanyszámlánk. A kórházba érés után nem sokkal kis feleségem rosszul is lett, ami a nővérek szerint normális reakció ilyenkor, de szerintünk az apokalipszis első lovasa volt. Itt már nem érdekelte milyen fogadalmat tettem neki, arról, hogy nem fogom simogatni, elfogadta a segítségem, sőt éreztem, hogy ha be nem is vallaná, de szüksége van rá, hogy ott legyek mellette, idegesítsem a hülye vicceimmel, és ha csak másodpercekre is, de elfelejtse, hogy neki akkor épp milyen rossz. Gyarló pasi vagyok, ezért nagy mázliként élem meg, hogy az evolúció a nőknek szánta a szülés csodáját, nem kis teljesítmény és fájdalomtűrés, amit az anyák kibírnak. Megjött az orvosa, mindenki megnyugodott, itt már nagy baj nem lehet, doki is mondta, minden a legnagyobb rendben, úgyhogy majd visszanéz egy óra múlva. Időközben Beni szíve rakoncátlankodott, ezért sűrűsödtek a vizitek és bár Bogi teste szépen felkészült a természetes szülésre, felmerült a lehetősége, hogy ebből császározás lesz. Mindeközben, az aneszteziológus érkezett és beadta leendő gyermekem anyjának az ilyenkor szokásos érzéstelenítőt, Bogiban fel sem merült, hogy a nélkül vágjon bele, anyának készül nem fakírnak. Már a reggelbe értünk, mikor Beni megint nem érezte jól magát bent és szívhangjával üzent nekünk. Az orvos döntött, irány a műtő, azonnal császároznak. A sok órás, elnyújtott vajúdás, hirtelen nagyon felgyorsult. A szívverésem is. Jött az altatóorvos még több fájdalomcsillapítóval, ami sajnos nem a műtétre való specifikusan, de már nem lehetett változtatni. A műtőbe nem mehettem be, így az apás szülés egy ablakon keresztül valósult meg, de még így is túl közelinek éreztem ahhoz képest, amire fel voltam készülve. Végig akartam nézni, de azért ez egy civilnek elég durva látvány.  Be akartam rohanni, mint John McClane és megmenteni Bogit a gonosz orvosoktól. Az idő megállt előre haladni, de egyszer csak megláttam Őt! Kiemelték az otthont adó burokból és mikor végre felsírt teljesen elvesztettem a kapcsolatot a külvilággal. Apa lettem, van egy kisbabánk, létrehoztunk egy új életet! Első ránézésre rendben van bár elég csúnya volt, a Pampers reklámok újszülöttjei durván photoshoppoltak. Mondták készüljek, pár perc és megkapom, majd a mellkasomra vehetem.

 Vérében a rock de az R'n'B-t jelenleg még jobban szeret: 

Az érzés nem írható le szavakkal, mikor magadhoz öleled azt a pirinyó kisembert, akit 9 hónapig vártál és próbáltad elképzelni, hogy milyen lesz. A pillanat, amikor apává váltam valami földöntúli érzés volt. Egy csöppet sem érzem cikinek, hogy férfiasan sírtam a boldogságtól. Tök jó, hogy megpróbálom megfogalmazni, hogy mit is éreztem akkor, pedig képtelenség. Valami mindent elsöprő színtiszta öröm volt, ami ott és akkor a világ középpontjába helyezett minket. Még az sem zavart, hogy ferde volt az orra, kúpszerű a feje és kacska a lába. Ő volt a mi Bendegúzunk! Amit Bogi annyira nem tudott értékelni, mert a poklok poklát járta meg, mivel ő szülés közben úgy érezte, hogy a szerveit kitépik a helyükről. Kellett neki némi idő, mire őt is megtalálta az az érzés, ami engem már jó ideje édesen ringatott. Közölte velem, hogy többet ő nem szül, most és mindörökké abbahagyjuk a gyerekgyártást, ezen, többet ő még egyszer nem hajlandó keresztülmenni (9 hónappal ezután már mást mond azért). Én még aznap összetrombitáltam minden érintettet, mert bár nem vagyok babonás nem mertem megkockáztatni, hogy Beninek ne legyen teje. Egyetem óta nem műveltem gyakorta az alkoholizálás úri sportját, így szükségem volt tapasztalt és kipróbált bajtársakra. 2016.05.11-én tejfakasztót tartottunk, amire mondjuk én nem emlékszem egy kisebb mértékű alkoholmérgezés miatt, de azt mondták derekasan helyt álltam és annyi Jäger-t ittam, amennyi még gyümölcsléből is sok lett volna. Az „igyál, mert kell a tej” csatakiáltásra egyszer sem mondtam azt, hogy nem iszom, inkább veszek majd a boltban. Boginak és ez által Beninek bőségesen lett teje, nekem meg minden idők legdurvább másnapja. Nem tudtam Boginak átadni, hogy én mennyire rosszul vagyok, mert ő épp egy alig tompított nagyhasi műtétből lábadozott és a balján már ott óbégatott a mi kis Nyekergőnk! 

 


Photo credit: Noemi Janossy Photography

Bogi aláírás

Címkék: family

A bejegyzés trackback címe:

https://enjobban.blog.hu/api/trackback/id/tr7813450407

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

süti beállítások módosítása