Hogyan csináljunk családot?

Volt egy elképzelésem, van egy menyasszonyom és lesz egy kisfiam. Egy valami nem állt rendelkezésünkre, sok idő, amíg a kisfőnök átrendezi az erőviszonyokat. Ez azt eredményezte, hogy Bogi 2 paragrafusmagolás között, már megengedett magának olyan ábrándokat melynek főszereplője a Minimaki volt. Ez a gyakorlatban úgy manifesztálódott, hogy több törzsvásárlói kártyánk is lett  különböző tematikus boltokban és minden létező babcuccot megpróbált felhalmozni, a megtakarításainkat ingatlan vagy bankbetét helyett, babaholmikba fektettük. Illetve fektettük volna, ha nem vagyok a fék a családban, aki szinte mindenre nemet mond, mondván úgysem kell, minek az, nincs rá szükség. Nem volt szabad elengedni egyedül beszerzőkörútra, mert nem jött haza zsákmány(ok) nélkül. Személyes sikerként könyveltem el, hogy nem vettünk végül monitorokkal ellátott, minden helyiséget pásztázó hiperszuper bébiőrt, lévén, hogy nem egy hodályban élünk, Beni szobája maximum 10 lépésből érhető el a lakás bármely pontjából. Jó hogy nem telepítettünk köré rögtön lézerhálót, ami már akkor is jelez, ha megmozdul. Olyan lenne, mint valami babareality show, ahol egyszerre tízen nézik a gyerkőcöt különböző kamerákon keresztül.  Tudom és hiszem, hogy van gyakorlati hasznuk az ilyen kütyüknek, de tudom és hiszem, hogy nem a mi otthonunkban. A lakásunkból tehát rapid tempóban babaház lett és Rumli is méltatlankodva fogadta, hogy ha egy új plüss jött haza, az már nem az övé volt automatikusan.

Az események rendhagyó kronológiája miatt, az a fura helyzet állt elő, hogy „csak” a biológiai apja voltam Beninek, házasság nélkül papíron még nem volt a fiam. A lánykérést terveztem, Benit terveztük, azzal viszont nem számoltam, hogy mi lesz, ha mindez gyors egymásutániságban fog történni. Elgondolkodtunk tehát azon, hogy össze kellene rántani egy esküvőt. Épp tél volt, Bogi pedig május elejére volt kiírva Benivel, vagyis az általánosságban vett nyárra tervezett esküvő nem jöhetett szóba. Elkezdtük keresni a lehetséges helyszíneket, bekértük az árajánlatokat, Bogi nézegette a menyasszonyi ruhákat és természetesen osztottunk-szoroztunk, hogy mi mennyibe kerül és mekkora költségvetéssel kéne számolni. Plusz nem mellékesen Bogira még várt némi tanulnivaló és 2 szakvizsga, tehát az esküvőszervezés nem mehetett a tanulás és felkészülés rovására. Na már most, aki egyiket vagy másikat próbálta, az tudja, hogy sem egy esküvő, sem egy szakvizsga nem áll össze magától és hosszú órákat, napokat, heteket vesznek el az ember életéből külön-külön is.  Egyik téren rosszabb volt a helyzet, mint a másikon, egyértelműen kiderült számunkra, hogy a tél nem esküvői szezon. Addig ment a fejtörés és a matekozás, míg végül elvetettük az esküvőt. Nem tudtunk olyan lagzival egybekötött szertartást összehozni, ami megfelelt volna a terveinknek, és akkor még meg sem említettem az időjárás általi rizikófaktort. Egy térdig sáros menyasszonyi ruha, vagy a jégen bokát törő násznép nem szerepelt Bogi királylányos énjének esküvői álmai között. Egy szónak is száz a vége, szomorúan be kellett látnunk, hogy az esküvő időhiány miatt elmarad. Megbeszéltük, hogy nyilvánvalóan a gyerek nem maradhat papíron apa nélkül, tehát nyilatkozni fogok arról, hogy a kisfiam márpedig az én kisfiam és ezt önszántamból ismerem el. Bogi utánanézett, hogy mi ennek a hivatalos módja, hol, milyen papírt szükséges aláírni és mondta, hogy be kell mennünk a kerületi okmányirodába, hogy egy bizonyos nyomtatványt szignózzak. Mondtam neki, hogy „Ja wohl, meine Füherin, mondd mikor és intézzük. Időpontot kell kérni, nem úgy megy ám, hogy bemegyünk és elismerem, hogy én tehetek Bogi növekvő pocakjáról, nem-nem.

Ezek után jött az a fordulat, amitől még jobban elkezdtem imádni a menyasszonyomat és 10-ből 9,5 épeszű férfi örömujjongásba kezdene sűrű cigánykerekezés mellett. Bogi bedobta, hogy mi lenne, ha nem csak elismerném a leendő trónörököst, de ha már úgyis papírozunk, akkor papíron lehetnénk akár házasok is, mert mint kiderült, mindkét ügyet egyazon íróasztalnál kell intézni csak A nyomtatvány helyett a B-t kell kitölteni. Én boldogan mondtam neki igent, és nagyon megörültem, hogy Beni „rendes” családba fog születni, nem „papír” apához és anyához, hanem a Kiss-Mészáros klánba. Illetve nem titkoltan annak is, hogy nem kevés pénzt és időt spórolunk meg azzal, hogy nem lapátoljuk a meg nem keresett pénzünket is a nyilvánvalóan túlárazott esküvői iparágba. (Erről tudnék írni egy ingerültebb hangvételű értekezést is nagyon sok kérdéssel a végén arról, hogy miért is annyi egy normál esküvő amennyi és hogy, hogy lesz egy 10.000 forintos virágcsokorból a háromszorosa, ha a virágkötő meghalja a bűvös „esküvő” szót.) De csak, hogy egy hangyányit még érdekesebbé tegyük házasságra lépésünket, kitaláltam, mi lenne, ha mindezt a legnagyobb titokban tennénk. Nem volt egyszerű, de még a családjaink előtt is titokban tartottuk, így azt sem tudták, hogy majdnem meghiúsult az egész.

Februárban elmentünk egy hétre síelni Olaszországba, de Bogi nem jött a tanulmányaira és a vizsgára való tekintettel. Ő kihasználta, hogy nem vagyok láb alatt (egy szakvizsgázó életében a puszta léted is főbenjáró bűn lehet, amiért életfogytiglan Zámbó Jimmy hallgatás a büntetés), én pedig élveztem, hogy munka után nem kell kikérdeznem tőle az aznapi részt. Bár bevallom látom gyakorlati hasznát, úgy éreztem mire eljött az utolsó vizsga napja, hogy megpróbálom én is a jogi pályát, hisz a tételek felét szinte már kívülről tudom. Visszatérve Olaszországhoz, egy hét fantasztikus síeléssel a hátam mögött kanyarodtam rá az utolsó nap eseményeire, amikor is elhittem magamról, hogy én, mint síoktató tudok síelni. Péntek délután 15 óra körül úgy gondoltam, hogy miután ettem egy jégkrémet, a szikrázó napsütésre való tekintettel még búcsúzóul egy utolsót csúszok az aktuális kedvenc fekete pályámon. Nagyon jó etapok voltak a lécemben és szuper íveket tudtam síelni egész héten.

A pálya alján jártam az utolsó előtti kanyar előtt, amikor olyan 90-100 km/h-s tempónál a kásás havon (ami az egész napos napsütés eredménye volt), hirtelen letapadt a lécem, a testem viszont haladt tovább magának előre a fizika törvényeinek megfelelően. Egy kőfalat sikerült fejjel bevizsgálni, hogy rendesen odaépítették-e a helyi Giovannik. Ha nincs a fejemen a sisak, most biztos nem olvasod itt ezeket a sorokat. - Közérdekű felhívás, síeléshez használj védőfelszerelést, az életed múlhat rajta! - A sisak masszív kialakításának és a kerek formájának köszönhetően oldal irányba eltolta a becsapódást, így „csak” a nyakam és a hátam sérült és szenvedtem kompressziós gerinctörést. Ezt az adrenalintól először nem éreztem és még lesíeltem a pálya aljára, de olyan 20 perc után már a karomat sem tudtam megemelni, mikor is tudatosult bennem, hogy ezt mégsem úsztam meg szárazon. Miközben próbáltam visszajutni a csapat többi tagjához egy dolog lebegett előttem: haza kell jutnom, mert otthon várnak, és szükségük van/lesz rám. Ez hatalmas erőt adott az ütközés utáni pillanatokban és hihetetlen lélekjelenlétet biztosított nekem. Mondjuk a nagy lélekjelenlétemben hívhattam volna a hegyimentőket, hogy segítsenek, de akkor ez pont nem jutott eszembe, csak az, hogy mennem kell tovább előre, hozzájuk haza. Bogit csak a kórházból mertem felhívni, miután befektettek és mondták, hogy ugyan megmaradok, de most hosszabb időre fekvés lesz a programom egy szép merevítővel a felsőtestemen, amitől úgy mozogtam, mint egy első generációs terminátor. 4 nappal az esküvő előtt értem haza és bár Bogi megjegyezte, hogy „szép próbálkozás, de nem úszod meg az esküvőt”, végül én voltam az, aki ragaszkodott ahhoz, hogy maradjon minden a tervek szerint és kössük össze életünket pár nap múlva. A baleset miatt, a küszöbön nem tudtam átvinni az ifjú arát és a nászéjszaka sem a tervek szerint alakult, de az esküvői képeken nagyon vidám vagyok köszönhetően annak, hogy az „igen” valóban boldogító volt, illetve jó néhány morfin alapú fájdalomcsillapítónak.

Ha úgy vesszük a mézes heteket ágyban töltöttük, bár úgy érzem nem tudtam kihasználni minden benne rejlő potenciált, ellenben még többször ki tudtam kérdezni tőle az anyagot. A napok így hihetetlen gyorsasággal teltek, és miután a kis feleségemnek sikerült a harmadik szakvizsgája is és megmásíthatatlanul ügyvéd lett, nem maradt más hátra, mint számolni a fennmaradó napokat és készülni Kismaki eljövetelére. Az utolsó orvosi jóslat szerint 2016 május 3-ra volt Beni prognosztizálva, de mondanom sem kell, hogy nem akkor jött. A várakozás miatt, az idő kiírt dátum után nagyon lassan telt és minden egyes óra sokkal hosszabbnak tűnt, majd 8 nap elteltével hajnalban Bogi azzal keltett, hogy: Tomó indulnunk kell.