Már egy év eltelt azóta, hogy kimondtam a boldogító igent. Úristen, minden anyukától hallottam, hogy egy gyerek mellett rohan az idő és ripszropsz felnőtt lesz (mi meg öregek), na de hogy ez tényleg ennyire igaz, azt álmomban sem gondoltam volna. 

Na jó, Beni még nem felnőtt, de az esküvő óta eltelt egy év volt életem eddigi leggyorsabb esztendője. Tényleg kettőt pislogtam, százezret pelenkáztam, irtó keveset aludtam és már 2017 márciusát írjuk. De ne szaladjunk ennyire előre.

Egy éve reggel miután kisminkeltem magam és volt még 40 percünk, hogy odaérjünk a Polgármesteri Hivatalba, még hirtelen felindulásból vezérelt ötletemmel kitaláltam, hogy ugorjunk el valami kis virágcsokorért, biztos jól mutat majd a kezemben. Miután ezt az előző mondatot leírtam, én magam sem hiszem el, hogy ez így volt, mivel világ életemben nagy esküvőt képzeltem el. De az elképzelés és a valóság néha egyáltalán nem találkozik egymással…

Amit elképzeltem:

• csak nekem tervezett esküvői ruha,
• életem legbombább, legvékonyabb formája,
• napbarnított  bőr,
• sminkes, fodrász, egész napos készülődés,
• napsütés, nyári időjárás, hétvége,
• hetedhétországra szóló lagzi, a fél város részvételével,
• gourmet á la carte fogások,
• csilivili helyszín,
• óriási virágdekorációk,
• még 10 év múlva is emlegetett lánybúcsú,
• hajnalig tartó mulatozás,
• profi fotósok és videósok hada,
• hegyekben álló nászajándékok,
• Bora borai nászút,
• tucatnyi visszajelzés, hogy „ez volt az év esküvője”.

És ami a valóság lett:

• életemben először használt ruhát vettem,
• víziló kinézet,
• aspirin színű bőr,
• egy óra alatt itthoni puccba vágás,
• hideg, óriás szél (amin már a taft sem segített), és csütörtök délelőtt 9.30,
• csak a két tanú jelenléte rajtunk kívül,
• utána gyors ebéd egy olasz étteremben,
• csilivili helyszín helyett a Polgármesteri Hivatalban egy paravánokkal teli, szocreál szoba,
• három szál rózsából álló minicsokor,
• elmaradt lánybúcsú (terhesség, szakvizsga, óriás időhiány),
• este 8-kor alvás,
• szelfibotos képek,
• nulla ajándék,
• nászút helyett egy következő vizsgára készüléses itthoni szobafogság,
• visszajelzés más fényűző esküvőjéről.

Mégis visszagondolva úgy érzem, hogy ez a nap így volt tökéletes. Nem tudtam én sem, hogy ennyire meg tud változni bármiről is az elképzelésem, de amikor elhatároztuk, hogy Beni érkezése előtt tartunk egy ilyen kis titkos esküvőt (mert egy nagyszabású sem a vizsgáim miatt, sem az ára miatt nem fért volna bele Beni előtt, maximum a megszületése után), akkor semmi más nem számított, csak az, hogy Tomó felesége lehessek. Nem volt fontos a körítés, a többhetes nászút, a hosszú hónapokig tartó szervezkedés, nem számítottak a korábbi esküvőről dédelgetett álmaim. Bármennyire is nyálasan hangzik, csak az számított, hogy összeköthessem az életem azzal, akit mindennél jobban szeretek, és férjemként fogja kezem a szülőszobán.

Tudom, sokak számára az esküvő csak egy „papír”, de én még ennek a papírnak az aláírása közben, kb. a 10 percig tartó „szertartás” ellenére is el tudtam érzékenyülni, egy szeles csütörtökön délelőtt 9. 40 magasságában, bár ezt utólag (merthát erős, modern nő vagyok) a terhesség miatti hormonokra fogom…

***2016.03.03. „én jobban” ***