Lifestyle

Family

Discover

Lifestyle

Contact

Contact

Babavárás


2017.jan.11.

ef4fd76a1b5a172c1072bacd029b4074.jpg

Nem. Sosem gondoltam volna, hogy nem én leszek az, aki bedobja itthon a bébiprojekt témát. És láss csodát, nem én voltam. 

 

Mondjuk ahhoz, hogy még véletlenül se tereljem ilyen irányba a beszélgetéseink Tomó is hozzájárult, amikor megismerkedésünk hetedik napján közölte, hogy minden barátnőjétől fejvesztve menekült, aki megpendítette nála, hogy lassan gyereket szeretne. Ezt nem sokkal azután mondta nekem, hogy minden kérdés és idevágó sztori nélkül csak úgy in medias res tudtomra adta a harmadik napon, hogy márpedig ő nem szerelmes belém, majd a negyediken, hogy de mégis az. A hetedik napi monológja után azonban, szerelem ide vagy oda meg sem fordult a fejemben, hogy az egy éves évfordulónk előtt, bármi ilyet is mondjak neki, bár azt már az elején leszögeztem, hogy harminc éves korom előtt szeretnék családot alapítani.

Igazából egész kamasz koromban arról álmodoztam, hogy fiatal anyuka leszek. Anyukám huszonegy éves volt, amikor engem a világra hozott és mementóként ivódott belém, ahogy az összes szülői értekezlet után mindenki anyuról áradozott, hogy mennyire fiatal és csinos, vagy a szülinapi zsúrjaim, ahol azt mondták, hogy olyan, mintha a nővérem lenne. Én is mindig ilyen anyuka akartam lenni, én is ilyen bókokat akartam bezsebelni. Aztán teltek múltak az évek és ez a tervem egyre távolabbinak tűnt. Igazából nem is értem, hogy hogy lehetett a babázást anyunak az orvosi egyetem mellett kivitelezni – főleg úgy, hogy állítólag egy igazi átokfajzat voltam (bár én ezt a mai napig nem hiszem el..) -. Én a jogi egyetem vizsgaidőszakait úgy éltem túl alig, hogy minden a fenekem alá volt tolva, a kedvemben járás és a terülj-terülj asztalkám pedig mindennapos volt. Nekem csak az volt a dolgom, hogy tanuljak és vizsgázzak, és még így is a világ legnehezebb dolgának éltem meg az egészet. De ha még ott sírdogált volna mellettem egy kisember, akkor biztosan elkönyveltem volna, hogy nekem van a legeslegnehezebb életem a világon. Mondjuk azt már észrevettem, hogy anyáink sokkal hardcore-abb verzióban nyomták ezt az anyaság témát. Tanultak, dolgoztak, szülőkkel együtt lakva húzták meg magukat egyetlen kis szobában, pelenkát mostak szabadidejükben, minimális fizetésből háztartást vezettek, szuperszónikus gyerekjátékok, fehérzajt kiadó plüssállatok, rezgő-ringató pihenőszékek, internetes baba-mama kisokosok nélkül szórakoztattak bennünket és kötötték le a figyelmünk. És mégis megoldottak mindent, nem is akárhogy.

 

Szóval, amikor kóstolót kaptam az egyetemi vizsgaidőszakból, akkor már nem is bántam annyira, hogy még nincs kisbabám, de királylányos álmaimban mindig főszerepet kapott a család. Ezért is voltam szuperboldog, amikor Tomó közölte, hogy részéről már azért jöhetne a baba, feleslegesnek érzi a további várakozást. Nem volt számomra kérdés, hogy erre mi lesz a válaszom, így meg is beszéltük, hogy belevágunk. Abban is biztosak voltunk, hogy nem fogunk rágörcsölni a témára, érkezik a kismaki, amikor érkezik, úgyis szakvizsgázom, tehát addig – vagyis kb. 8-9 hónapig - bőven ráérünk. De hát ember tervez, Isten végez.. Utólag visszaszámolva, a beszélgetésünket követő héten már terhes voltam, de erre csak jóval később derült fény. Igazából semmilyen jelet nem vettem észre, ami gyanakvásra adhatott volna okot számomra. Amikor az első szakvizsgámra készültem szeptemberben reggelente émelyegtem, hányingerem volt, de azt hittem, hogy ezek a tünetek csak elmebetegségem újabb jelei, és túlontúl ráparáztam a vizsgára. Éppen ezért senkinek nem mondtam itthon, hogy ilyen tüneteket produkálok, mert tuti bezárattak volna a diliházba, ehelyett inkább minden hányingerem leküzdöttem egy hidegvizes arcmosással. Őszintén meg sem fordult a fejemben, hogy babát várhatok, mert egyrészt annyira el voltam foglalva a saját magam által generált tanulás miatti szenvelgéssel, másrészt annyira sok olyan történettel voltam sajnos körülvéve, hogy hosszú próbálkozások után sem jön össze velem egykorú nőknek a teherbe esés, hogy azt, hogy mi ennyire szerencsések lehetünk kizártnak tartottam.

 

Aztán amikor Tomó az október 23-ai hosszúhétvégén elment síelni, bekattant nálam valami (nevezhetjük női megérzésnek) és itthoni magányomban (természetesen Rumli támogató jelenlétével), úgy döntöttem, hogy csinálok egy tesztet. Nem kell mondanom, hogy kb. neki sem kezdtem a procedúrának már két csíkot mutatott a kijelző. Na ezt az érzést nem lehet elmagyarázni, ezt minden nőnek meg kell tapasztalnia.. Kimelegedsz, a szíved olyan tempóban ver, hogy eszméletlen, megnézed százszor, hogy jól láttad-e azt a bizonyos két vonalat, mert úgy remeg a kezed, hogy akár rosszul is láthattad volna, és természetesen töviről-hegyire újra elolvasod a használati utasítást, hogy biztos jól értesz-e mindent. Aztán realizálod, hogy jól érted és nem, nem ez a világ egyetlen olyan tesztje, ami egy csíkkal jelöli a terhességet, vagyis úristen, babát vársz. És akkor megáll a világ körülötted, olyan izgalom és boldogság tölt el, amit még sosem éreztél. Egy addig ismeretlen, teljesen új érzés kerít hatalmába. Nem olyan, mint amikor szerelmes leszel, nem olyan, mint amikor sikeresen teljesítesz egy vizsgát, nem olyan, amikor szívből örülsz egy meglepetésnek, vagy egy új állásnak, vagy egy családi jóhínrek. Nem hasonlítható semmilyen korább érzett boldog pillanatodhoz. Én legalábbis így éreztem aznap. Éjjel semmit sem tudtam aludni, ezért a neten böngésztem a „terhesség jeleit” – jobb később, mint soha alapon - és rájöttem, hogy a felsorolások közül, jópár pont mellé pipát rakhattam volna. Személyesen szerettem volna a nagy hírt Tomóval közölni, de ezzel a hírrel nem lehetett várni, így már másnap skype-on megtudta, hogy apuka lesz.

 

 

 

Következő hét elején, pedig már ott csücsültem a kórházi folyosón és vártam, hogy az ultrahangos vizsgálat megállapítsa végre, hogy nem a teszt volt hibás, kisbabánk lesz. És ez így is történt, akkor már 10 hetes terhes voltam. Nem kell mondanom, hogy az ultrahang utáni vizsgára készülésem már nem olyan volt, mint azelőtt. Két tétel között a babák fejlődési szakaszait tanulmányoztam szorgosan, amúgy meg egész nap mosolyogva álmodoztam és nézegettem az ultrahang képet a mi kis bébimakinkról, találgatva, hogy vajon kislány vagy kisfiú…


Photo credit: Mark Somai Photography

Bogi aláírás

Címkék: family

A bejegyzés trackback címe:

https://enjobban.blog.hu/api/trackback/id/tr8713450391

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.